~ Prológus

Már rég eldöntöttem, hogy nem irányíthatnak. Ez mégsem sikerült soha. Az emberek jöttek-mentek mellettem, s ki így, ki úgy, de mindenki megtoldott valami aprósággal. Volt aki egyszerűen csak azt mondta, hogy szép vagyok, más meg a földbe tiporta az önbecsülésemet. Volt aki szemrebbenés nélkül csapott be, majd lerombolva azt a falat, amit magam és az emberek köré építettem, elment.

Nekem sosem volt könnyű. A szüleimnek nem voltam elég jó. Nem voltam elég, mert nem különösebben érdekelt a tanulás, sosem akartam neves egyetemeken továbbtanulni, nem voltam átlagosan szép, vagy csúnya. De egyszerű sem. Az anyám mindig azt mondta, hogy azzal a babaarccal, ami nekem van, soha nem tudok férjhez menni. Türkizkék szemeimről úgy tartották a szüleim, hogy túl nyitottak a világ felé és akármit követek el, szinte úgy olvasnak belőle, mint egy nyitott könyvből. Barna hajamat le akarták vágatni és egyszerű sötétbarnára festetni. A természetesen hullámos, enyhén aranybarnán csillogó, meleg barna hajam a védjegyem, sosem engedtem, hogy valaki is egy ujjal hozzá érjen.

Aztán a szüleimnek egyre jobban ment a lemezgyártó cégük és egyre gazdagabbak lettünk. Mivel a szüleim nem Londonban születtek, így amint volt összeszedtek több millió fontot, elutaztak Manchesterbe - ahol mind a ketten születtek és nevelkedtek -, és megvásárolták a várostól nem messze fekvő, legnagyobb villát. Én persze mindig is Londonban akartam maradni, de a Manchesterbe való költözésünk elszakított innen.

Aztán egy éve egy éjszaka láttam, hogy apám egy ismeretlen nővel jött haza. Az anyám viszont erről mit sem tudott. Én hülye, rákérdeztem anyánál, aki előttem tagadta, hogy bármit is tudna, vagy hogy ez Őt különösebben érdekelné, de még aznap este szembesítette apámat, aki végig engem hibáztatott. 

Amikor kérdőre vont, kiadtam magamból mindent. Születésemtől fogva egy dadus nevelt, a szüleim dolgoztak, de nem foglalkoztak és minél többször próbálták a tudtomra adni, hogy nem szeretnek.

Így történt, hogy néhány nappal a botrány után egy éjszaka összepakoltam a fontos dolgaimat és egy nagy utazótáskával és a kézitáskámmal kiálltam egy Londonba tartó főút mellé.

Az autók könyörtelenül száguldottak el mellettem minden alkalommal, mígnem egy velem egy korú srác felvett. Chris nagyon rendes volt velem, törődött azzal, mi van velem. Meg sem kérdezte, hogy felkapcsolja-e a fűtést az autóban, amikor fáztam, hanem cselekedett és meleget varázsolt az autóba. 

Londonban azt mondta, szívesen találkozna velem, így megadtam a telefonszámomat. Két hónap múlva összejöttünk és nem sok idő múlva egy este a lakására is felvitt. Focimeccsen voltunk előtte, Ő volt a csapatkapitány és őszintén szólva én nagyon untam ott a stadionban, a hideg műanyag székeken, úgyhogy amikor vége volt a mérkőzésnek, szinte rohantam el onnan.

Chris azt mondta, minden az én hibám. A csapata nem nyert. Amikor bátran felszólaltam, hogy miért az én hibám lenne, megütött. Azt hittem, hogy az alkohol tette ezt, amit nem sokkal azelőtt fogyasztott el egy sör formájában. Elzavart a lakásáról, majd másnap átjött, bocsánatot kért és magával vitt. 

Bezárta a lakása ajtaját és erőszakoskodni kezdett. Már voltunk azelőtt is együtt, de akkor mindig akartam. Most nem foglalkozott az érzéseimmel. Durva volt és lefogott, miközben a magáévá tett. Csak zokogtam egész végig, majd amikor vége lett, el akartam menni. Nem hagyott, visszarántott és ütni kezdett. Nem csak egy pofon volt. Ököllel ütötte az arcomat, a kezeimet rángatta és fojtogatott.

A szomszéd család meghallotta a zokogásomat és a sikolyaimat, így a családapa átjött és megpróbálta betörni a hálószoba ajtaját.

Chris kilökött az ablakon, a másodikról. A társasház alatt lévő sövényre zuhantam, onnan pedig a hideg betonra. Késő őszi éjszaka volt. Az eső nemrég eshetett, mert a föld még nedves volt. A lámpák a főúton már csak sárgán villogtak, autó pedig szinte egyáltalán nem jött. Ott feküdtem, nem bírtam megmozdulni. Akkor azt hittem, hogy ha nem halok meg abban a falatnyi ruhában, akkor biztosan egy életre lebénulok. Hál' Istennek, később kiderült, hogy szerencsésen estem és még csak eltörni sem tört el semmim. Köszönhetően a megmentőmnek.