~ 1. Fejezet

Egy fekete Range Rover fékezett le előttem. Homályosan láttam csak, a kihűlés szélén voltam. Két meleg kéz simított végig a bokrok által összekaristolt arcomon. Az izmos kezek felnyaláboltak és pillanatok múlva valami melegre és puhára tettek.

- Úristen! Harry! - kiáltott fel egy lágy, női hang.

- Eleanor! - hallottam meg a világ legszebb, rekedtes hangját. - Haza kell vinnünk.

- I-Igen... Igazad van! - dadogott a lány távolabbról. - Gyorsan!

Egy meleg lakásban ébredtem fel. Egy velem egykorú lány éppen a feldagadt csuklómat kötözte be, majd egy nedves anyaggal letörölgette a sebes arcomat. Hangosan felszisszentem, amikor a víz a sérüléseimet érte és irdatlanul csípni kezdett az arcom.

- Felébredt! - lett izgatott a lány. - Mondd, jól vagy? - méregetett. Végre tisztán láttam szív alakú arcát, de minden mozdulatomat fájdalom követte, így csak egy aprót bólintottam.

A nemrég még fel-alá járkáló, göndör hajú fiú megjelent mellettem és óvatos mosolyra húzta a száját.

- Hol vannak a szüleid? - suttogta rekedt hangját, amit azonnal felismertem. Ő mentett meg.

- Nekem... Nincsenek szüleim. - nyögdécseltem és lehunytam a szemimet.

- Ne haragudj! Nem tudtuk. Sajnálom! - szabadkozott a lány, aki még mindig a fekhelyem mellett ült.

- Nem... Nem haltak meg. - ráztam meg a fejemet, mire megint éles fájdalom hasított a koponyámba. 

A fiú és a lány összenéztek, majd újra rám, amikor folytattam. - Inkább elfelejteném Őket.

Mindketten kíváncsi arcot vágtak, majd inkább eltették magukban a témát későbbre és bemutatkoztak.

- Eleanor vagyok! - mosolygott rám a barna hajú lány. - De hívj csak El-nek.

- Harry Styles! - mosolygott rám a göndör hajú fiú. - Hazza, Hazz.

- Faith Hansen. - biccentettem. - A nem létező barátaimnak Fai.

Mindkét személy elhúzta a száját, valószínűleg már most sajnáltak. Szuper, Faith, így kell ezt! Legyél még szánalmas is, ha már úgy nézel ki, mint akin átment egy úthenger!

Azokban a napokban El és Harry felváltva vigyáztak rám. Mint később kiderült, Eleanor lakására hoztak azon az éjszakán. Amíg nem bírtam lábra állni - ez 1 hét volt -, mindent elmondtam a barátnőmnek. Igen, El egy határtalanul jó ember és szívesen hallgatott meg, majd ajánlotta fel, hogy jelentsük fel Chris-t. Nem engedtem. Egyrészt még mindig szerettem azt a fiút, de biztosan nem mentem volna többet a közelébe, másrészt Chris hirtelen haragú és kiszámíthatatlan. Féltettem tőle és féltem a hozzám közel állókat.

Minden este órákig ültünk Eleanor barackvirág színű nappalijában, a fehér, bőrkanapén, az üveg dohányzóasztalra felrakott lábakkal, egy-egy puha takaróba kucorodva, forró teát szürcsölve és beszélgettünk. Megtudtam, hogy Eleanor is manchesteri, így még közös témánk is lett volna, ha tudtam volna arról a városról beszélni. El tapintatos volt és miután hallotta a történeteimet a szüleimmel, inkább nem hozott fel semmi ahhoz kapcsolódó témát.

Két hét múlva, teljesen rendbe jötten Harry-vel elmentünk randizni. Féltem Hazzától, de nem volt miért. Testileg, lelkileg segített át ezen az időszakon és mellett volt, de szinte mindig. Ez a kapcsolatába került az akkori barátnőjével. Caroline-val. Az a nő - aki egyébként 15 évvel volt idősebb Harry-nél -, teljesen bekattant- Legalábbis Harry elmondása szerint.

Jól alakultak a dolgok, ezért a randi után egy hónappal Harry segített is beköltözni az új lakásomba, immár a barátomként. Nem maradhattam örökre Eleanor fehér kanapéján elszállásolva, ezért miután London belvárosában megtaláltam álmaim otthonát, meg is vettem az a vastag bankkártyámmal. Másra úgysem költöttem volna pénzemet.

A belvárosi lakás egy 10 emeletes társasház legtetején található, két szintes és a második szinten. a hálószobából egy óriási tetőteraszra lehet kimenni. Kívülről a Londonra oly' jellemző, vörös téglából készült ház a Temze partján áll, mindössze egy út választja le a folyótól. A teraszról tökéletes kilátás nyílik a folyóra és az egész városra.

A fehérre festett előszobából balra egy kicsi, de annál otthonosabb és jól felszerelt konyhába érkezünk. U alakban fut végig a sötét mahagóniból készült, fehéres, homokszínű gránitlapokkal lefedett, letisztult konyhaszekrény, üvegezett fali szekrényekkel. A fekete, tükörfényes márványpadlóhoz - amilyennel az előszobát is burkolták -, tökéltestesen passzolnak a szürke falak és a nagy, fehér keretes ablak, amin annyi fény áramlik be, hogy az egész lakás fényárban úszna tőle. A rozsdamentes acél tűzhelyen, amerikai stílusú hűtőn és a többi háztartási gépen meg-megcsillannak a Nap sugarai, amikor a reluxa nincs besötétítő állapotban. A konyha boltívével szemben egy nagy fürdőszoba áll, benne a minimalista, fehér bútorokkal, a sötétbarna csempével és a nagy belmagassággal, ami az előszobában és a konyhában is tapasztalható.

A fehér bejárati ajtóval szemben nyílik a nagy nappali. Ennek a belmagassága kétszer nagyobb, mint a konyháé, hiszen a jobb oldalt húzódó, vörös téglafal mellett egy üveg csigalépcső vezet fel a második emeletre, a hálószobába. A nappali halvány almazöldre festett három fala közül csak az előbb említett, jobb oldali, téglafal emelkedik ki, ami előtt húzódik egy mahagóni szekrénysor, a falra szerelt síkképernyős tv-vel. Ezek előtt egy nagy, hófehér, hosszú szőrű szőnyeg fedi a sötétbarna padlót, s a szőnyeg másik oldalán már egy fehér, bőr sarokkanapé foglal helyet, a nappali középpontjában. A kanapé és a tv közt van egy üvegből készüld dohányzóasztal, rajta megannyi kis fiókkal. Az ülőalkalmatosság sarokrésze az előszobához van közelebb, így tökéletesen rá lehet látni az egész falat elfoglaló, padlótól plafonig érő ablakokon keresztül Londont. A kanapé mögött van egy hosszú üvegasztal, körülötte 8, fehér, modern székkel, a székekben pedig egy-egy sötétszürke díszpárna, amilyen a kanapén is van bőséggel.

Az asztalon mindig egy nagy csokor fehér orchidea - a kedvenc virágom -, ékeskedik az üveg vázájában, így elárasztva az egész lakást az illatával.

A jobboldali csigalépcsőn felmenve a hálórészlegbe jutunk, ami a nagy, ablakokkal borított fallal szemben húzódik. Két oldalt lehet a fal mellett elkerített "folyosón" eljutni a tetőteraszra nyíló ajtókhoz. Az egész galéria közepén egy nagy, fehér kovácsoltvas keretes franciaágy áll, fáradt lila díszpárnákkal és a nagy, szaténból készült fekete paplannal és alvópárnákkal és az ugyanolyan anyagú, sötétlila ágytakaróval.

Itt már az összes fal a jellegzetes téglás fal, csak az ágy mögött húzódó fal fehér, rajta sötétszürke, repülő madarak rajzával és egy fekete, indás fával. Ha ez az absztrakt festmény nem lenne elég, a nappaliban megannyi óriási kép található a világ különböző nagyvárosainak panorámájáról, mint például New York, vagy Párizs.

Az ágy két oldalán fekete, széles éjjeliszekrény áll, rajta fehér burás lámpákkal, s a bal oldalin egy digitális óra, a másikon egy kupac magazin található. A fekete, üvegezett korlát körbefut a galéria határaként, így azelőtt semmi nincs bepakolva. Egy szekrénysor húzódik az ágy jobb oldalán, a csigalépcsővel párhuzamosan. Ez a szekrény fehér, s elhúzható, üvegezett ajtajai a ruháimat rejtik. Az ágy jobb oldalán és a szekrények közt egy sminkes asztal foglal helyet, kis, kényelmes székkel előtte. Egy egész alakos tükör áll a lépcső és az ágy közt, valamint egy fehér fotel az ágy vége és a lépcső közt, a korlát előtt, rézstosan. A sötétbarna fapadlót itt is egy nagy, fehér, hosszú szálú szőnyeg borítja, pont mint a nappaliban.

És most itt is lennénk a jelenben, a Harry-vel való kapcsolatom kezdete és az új lakásomba való költözésem után 3 hónappal.

 

Éppen a vacsorám mellett ültem a nappaliban, a hosszú étkezőasztal végén, miközben a fehér laptopomon nézegettem a porfóliómat. Hogy miért? Mert Eleanor segítségével elhelyezkedtem a modellek világában. 

Először egy kifutón való szereplésem után hívott fel a Burberry, hogy készítsenek velem fotósorozatokat. Így nekik álltam modellt és őszintén szólva annyira jól sikerült, hogy kampányt csinált velem ugyanez a cég, majd éppen hogy kifújhattam magamat a nagy hajtás után, a Chanel felkért, hogy legyek az állandó fotómodelljük. Szíves örömest vállaltam el a munkát, miután El is biztatott. Rossz érzés volt, hogy Eleanor már több, mint 1 éve próbál befutni, majd beajánl engem valahova és utánam már egy szereplés elteltével kapkodnak a neves cégek.

Hajam hanyagul volt felkötve a fejem tetejére, fehér, spagettipántos pólóm és fekete, feszülő sortom és a tárva-nyitva álló ablakok ellenére sem fázom. Ugyan a nappaliban több az ablakkal azonos ajtó, mint az ablak, ezek nem nyílnak teraszra, csak egy kis kiállós erkély húzódik ott.

Csöngettek. Szépen lassan feltápászkodtam és az előszobába sétáltam. Amikor az ajtót kinyitottam, a barátom, Harry kivirult arcával találtam szembe magamat.

- Nagy híreim vannak! - kiáltott fel és üdvözlésül egy csókot lehelt az ajkaimra.

~ Prológus

Már rég eldöntöttem, hogy nem irányíthatnak. Ez mégsem sikerült soha. Az emberek jöttek-mentek mellettem, s ki így, ki úgy, de mindenki megtoldott valami aprósággal. Volt aki egyszerűen csak azt mondta, hogy szép vagyok, más meg a földbe tiporta az önbecsülésemet. Volt aki szemrebbenés nélkül csapott be, majd lerombolva azt a falat, amit magam és az emberek köré építettem, elment.

Nekem sosem volt könnyű. A szüleimnek nem voltam elég jó. Nem voltam elég, mert nem különösebben érdekelt a tanulás, sosem akartam neves egyetemeken továbbtanulni, nem voltam átlagosan szép, vagy csúnya. De egyszerű sem. Az anyám mindig azt mondta, hogy azzal a babaarccal, ami nekem van, soha nem tudok férjhez menni. Türkizkék szemeimről úgy tartották a szüleim, hogy túl nyitottak a világ felé és akármit követek el, szinte úgy olvasnak belőle, mint egy nyitott könyvből. Barna hajamat le akarták vágatni és egyszerű sötétbarnára festetni. A természetesen hullámos, enyhén aranybarnán csillogó, meleg barna hajam a védjegyem, sosem engedtem, hogy valaki is egy ujjal hozzá érjen.

Aztán a szüleimnek egyre jobban ment a lemezgyártó cégük és egyre gazdagabbak lettünk. Mivel a szüleim nem Londonban születtek, így amint volt összeszedtek több millió fontot, elutaztak Manchesterbe - ahol mind a ketten születtek és nevelkedtek -, és megvásárolták a várostól nem messze fekvő, legnagyobb villát. Én persze mindig is Londonban akartam maradni, de a Manchesterbe való költözésünk elszakított innen.

Aztán egy éve egy éjszaka láttam, hogy apám egy ismeretlen nővel jött haza. Az anyám viszont erről mit sem tudott. Én hülye, rákérdeztem anyánál, aki előttem tagadta, hogy bármit is tudna, vagy hogy ez Őt különösebben érdekelné, de még aznap este szembesítette apámat, aki végig engem hibáztatott. 

Amikor kérdőre vont, kiadtam magamból mindent. Születésemtől fogva egy dadus nevelt, a szüleim dolgoztak, de nem foglalkoztak és minél többször próbálták a tudtomra adni, hogy nem szeretnek.

Így történt, hogy néhány nappal a botrány után egy éjszaka összepakoltam a fontos dolgaimat és egy nagy utazótáskával és a kézitáskámmal kiálltam egy Londonba tartó főút mellé.

Az autók könyörtelenül száguldottak el mellettem minden alkalommal, mígnem egy velem egy korú srác felvett. Chris nagyon rendes volt velem, törődött azzal, mi van velem. Meg sem kérdezte, hogy felkapcsolja-e a fűtést az autóban, amikor fáztam, hanem cselekedett és meleget varázsolt az autóba. 

Londonban azt mondta, szívesen találkozna velem, így megadtam a telefonszámomat. Két hónap múlva összejöttünk és nem sok idő múlva egy este a lakására is felvitt. Focimeccsen voltunk előtte, Ő volt a csapatkapitány és őszintén szólva én nagyon untam ott a stadionban, a hideg műanyag székeken, úgyhogy amikor vége volt a mérkőzésnek, szinte rohantam el onnan.

Chris azt mondta, minden az én hibám. A csapata nem nyert. Amikor bátran felszólaltam, hogy miért az én hibám lenne, megütött. Azt hittem, hogy az alkohol tette ezt, amit nem sokkal azelőtt fogyasztott el egy sör formájában. Elzavart a lakásáról, majd másnap átjött, bocsánatot kért és magával vitt. 

Bezárta a lakása ajtaját és erőszakoskodni kezdett. Már voltunk azelőtt is együtt, de akkor mindig akartam. Most nem foglalkozott az érzéseimmel. Durva volt és lefogott, miközben a magáévá tett. Csak zokogtam egész végig, majd amikor vége lett, el akartam menni. Nem hagyott, visszarántott és ütni kezdett. Nem csak egy pofon volt. Ököllel ütötte az arcomat, a kezeimet rángatta és fojtogatott.

A szomszéd család meghallotta a zokogásomat és a sikolyaimat, így a családapa átjött és megpróbálta betörni a hálószoba ajtaját.

Chris kilökött az ablakon, a másodikról. A társasház alatt lévő sövényre zuhantam, onnan pedig a hideg betonra. Késő őszi éjszaka volt. Az eső nemrég eshetett, mert a föld még nedves volt. A lámpák a főúton már csak sárgán villogtak, autó pedig szinte egyáltalán nem jött. Ott feküdtem, nem bírtam megmozdulni. Akkor azt hittem, hogy ha nem halok meg abban a falatnyi ruhában, akkor biztosan egy életre lebénulok. Hál' Istennek, később kiderült, hogy szerencsésen estem és még csak eltörni sem tört el semmim. Köszönhetően a megmentőmnek.